Mélyre vág-Törökország

Az oszink már amióta Bömerocko a Bömerocko állitotta, hogy Tötökország milyen csodálatos egy hely, és hogy oda egyszer együtt el kell mennünk. A szobájában például egy nagy Árpádsávos zászló helyett a nagybetűsen emlegetett hely zászlóján libbenthet a huzat. Már tél tájékán megszületett a zseni terv, miszerint idén nyáron az osztállyal buszra ülünk, és kemény (ágyas) utazás után saját kezűleg tapasztalhatuk, hogy mit is jelent Tötökországban magyar turistának lenni.

Az idő csak úgy szállt júniusig, mindha mi sem történt volna, és egyszercsak az iskolánk előtt vártuk a buszt. Nem a szokásost, ami hazavisz, hanem A buszt, mely elvisz, és vissza is hoz. Egyben.

Miután mindenki kiválasztotta, hogy kivel is tudna 24 órát beszélgetni, elindultunk! Kész, már miden mozgott, táguló szemmel vártuk a Török határt.

 Előtte természetesen megálltunk a bulgáriai testvéreinknél, de ne aggódjanak, csak határbarát szándékokkal, semmi mást sem vettünk csak legfennebb egy-két teljesen legális szendvicset, és megfigyelni, hogy milyen a Coca-Cola ciril betűkkel. Vissza a buszba, és a célig csak egy-két kisebb helyen álltunk meg, többek közt a határoknál. Szerencsére mindeniken viszonylag könnyen átengedtek, sehol sem kellett megmutatni nekinek, hogy mit és hogyan pakolt a mama.

Másnap délre arra szokta le az ásitozást a banda, hogy egy olyan városban kerestük a szállodánkat, ami pont olyan volt, mint a fényképeken.

 Tele pálmafákkal, tornyokkal, tengerrel és partokkal, sok mecset és sok hajó, meg egy kis Bömerocko. Első pillantásra hihetetlennek tűnt, hogy mi most itt fogunk élni szinte egy hétig. Az utcák tele voltak árusoktól kezdve az utolsó olyan bácsiig mindenkivel, aki éppen vízipipázott és mellé itta a török teáját.

Első benyomásra szimpatikus Bömerocko banda elfoglalta helyét a szimpatikus szállodában, majd egy jó kiadós zuhany után mindenki megnézte, mi van a csomagjában.

Első napunkon, miután elhelyezkedtünk kényelmesen, elindultunk megnézni az egyik legnagyobb turisztikai atrakcióját Isztambulnak, a Kék mecsetet, helyi nevén a Sultanahmet-et, amiről csak annyit, hogy volt súlya bent lenni.

 Megadták mindennek a módját amikor megépítették, de akkor is, amikor törvénybe hozták hogy csak lábbeli nélkül szabad bemenni. Egyeseknél igen fura tűnetei jelentek meg a bentlétnek. A mecset kijáratától egy sarokra volt a Víztároló csarnok, melyet még a rómaiak idejében építettek, méghozzá maguk a rómaiak. 

Minden tartóoszlop másmilyen volt, hiszen a rómaiak onnan szerezték őket, ahonnan lehetett, nem voltak válogatósak amikor a földalatti tartóoszlopok mintájáról volt szó, de hihetetlenül szilárd és csodás építményt hagytak maguk mögött. A víz is kristálytiszta volt, tele óriási halakkal, melyek viszont válogatósak voltak. Nem ették meg a szuvényir rágógumit, még darabonként se, de még a banit vagy a lírát sem verték a fogukhoz. Pedig abból aztán lett volna elég.

Ezekután leereszkedtünk az európai partra, majd együtt figyeltük a Boszporusz-Aranyszarv öböl hullámainak csodás hajóringatását. A Galata hídat sem kerültük ám el, ugyan mi nem forma1-es autóval, hanem a jól bevált buszunkkal hódítottuk meg. A nap utolsó helyszíne, ahol együtt volt a csapat, az a part és a fűszerbazár bejárata közti kedves tér volt, ahol csapatokra oszlottunk és úgy mentünk be az első nagyszabású pénzköltésre azzal a gondolattal, hogy meg kell hálálni, hogy anyuka még egy dugi csokit betett a táskába indulás előtt.

Az első éjszaka nyugodtan telt még a recepciósnak is, hisz mindenki édesen aludt macijával a hosszú út után.

Másnap reggel együtt reggeliztünk a szállodában, kiadós választékkal vártak minket a vendégszerető törökök, finom péktermékektől kezdve forró török teáig minden volt a hosszú asztalokon, ami szem-szájnak ingere. Emésztés közbe a busz elgurult velünk az ázsiai partra, közben megnéztük Atatürk hídját, kis szabadidő, aztán egy külömböző idősíkban élő miatt picit késve, de visszaindultunk az európai partra, ahol a szállodák is volt.

 Megnéztük Isztambul modern városrészét, tele felhőkarcolókkal és futballcsapat meg világmárka reklámokkal, hogy lássuk a városnak a csillogó kirakatos és csillagászati áras részét is, ne csak a műemlékeket.

 Ezek után jött még egy római örökség, Valens császár viaduktja, majd mellette rögtön a város szegényebb negyedei közül egyik, abba is mindenki nyert egy kis betekintést.

Azért ott sem könnyű élni, hisz két féle török van: amelyik minden nyelven beszél, kedves, aktív, csakhogy a portékáját eladja, másrészt pedig az, aki hajnalban kel és estig dolgozik a megélhetésért, semmi köze a turizmushoz. Szép volt mindenképp tapasztalni ezt a kettősséget. Ezekután megint csapatokra oszolva megéztük a nagy bazárt.

 Mindenki örült, mikor az eredti ár egyharmadán sikerült valamit megszereznie, ami mellesleg az igazi értéke volt a terméknek. De a sikerélményen volt a hangsúly, abból pedig volt bőven. Aznap éjjel még csak melegedtek a lift tartókábelei.

Az Isztambulban töltött harmadik napunkon a megszokott, együtt reggelizés után felugrottunk a buszra, majd irány Rodostó!

Az első park amibe bementünk tele volt magyar emlékművekkel és helybéliekkel, akik azt énekelték nekünk hogy “Welcome to Tekirdag…”. Jó érzés volt, hogy így fogadtak minket, csak a vallásuk tiltotta. Nem a szöveget, dehát Törökországban sem könnyű élni. Az egyik emlékműnél nagy volt a feszültség, hisz aki olvasta a Törökországi leveleket kaphatott akár két hiteltízest is magyarból. Persze ki kellett talalni hogy a székely szobor kiket ábrázol.

 Ezután egy útközben készített koszorúval (melyet mellesleg mikor megtudta a kertész, akitől a hozzávalók voltak, hogy mire kellenek, nem fogadott el pénzt) megkoszotúztuk Imbrahim Müteferrika, pár évszázada volt JZsUK-s, nagy török nyomdász szobrát, aki az első törökországi nyomdát megalapította. Még most is, ha minden igaz, ott díszleleg a koszorúnk a lábánál. Ezután meglátogattuk a legjobban magyarul beszélő törököt, aki a Rákóczi múzeumban tartott nekünk egy kiselőadást (Magyarul!) a kuruc vezér életéről, és hogy hű kísérőivel hogyan került oda, Rodostóra, a magyar utcába, és miért ez a neve annak a bizonyos utcának. 

Végigsétáltunk ám azon is, és sajnos nem túl pozitív látvány volt, hogy a már hazaemigrált családoknak, vagy kihalt magyar családoknak mit tesz a házaikkal az idő vas foga. Ezekután leereszkedtünk a partra, és nagy fürdés kerekedett a márványtenger partján. A kebab jóval olcsóbb volt, mint Isztambul belvárosában, úgyhogy a fürdéstben elfáradtak mind lerohanták szegény helybéli kebabárust, alig lehetett hazaindulni, annyira finom volt. Mindenki szeretett volna még egy utolsót ráadásként a harmadik után. Hazabuszoztunk a megszokott, otthonos kis szállodánkba, mely akkorra annyira otthonosnak tűnt, hogy aznap éjjel már kezdtek forrósodni a szálak. Úgy a telefonban, mint a liftben.

Másnap reggel a szokásos reggeli mennyei volt, hisz az ilyen finom ételeket és teákat egyszerűen nem lehet megunni. Együtt megnéztük azon a reggelen az Aya Sofiat, a szultán palotáját, ami egyszerűen akkora volt, hogy személy szerint képtelen lennék hozzászokni egy élet alatt. De azért szó nelkül megpróbálnám, és élvezném, mint mindenki más. Főleg, hogy plusz 15 líráért ott volt a hárem. Üresen, úgyhogy egyesek nem mentek be, hanem hamarabb kimentek, és elköltötték még a maradék pénzüket a Grándbázárban. Estéig szabad program volt, egyesek az éjjelt is beleértették, úgyhogy minden szál és minden zár a másnapot ízzva vár(t).

Reggel sajnos viszlátot kellett mondanunk Isztambulnak, senki sem mondta, de szerintem mindenki arra gondolt, hogy mikor mehet majd vissza leghamarabb. Sokmindenre megtanított ez a város, teljesen más emberekkel találkoztunk, egy teljesen más világ tárult szét előttünk. A legjobb példa arra, hogy mi ott kik voltunk igazából, az az alkudozásnál látszott meg, hisz mi lealkudhattuk a termék árát, aztán az mondtuk, hogy tanulók vagyunk, még engedtek egy kicsit, aztán hogy turisták, még egy pár líra minuszba, aztán egy Best price-t kértünk, még egynyolcada lement, aztán meg annak a felével próbálkoztunk, és ide is adták annyiért, ha elárultuk eredetünket. Törökországban tényleg büszke lehet a magyar arra, hogy milyen nemzetiségű. Nagyon alázatosan tisztelnek, és testvéreiknek tartanak bennünket. Még az iskolában is ezt tanítják. Hihetetlen varázsa volt a helynek.

Hazafele jövet megálltunk Drinápolyban, helyi nevén Edirnében, akinek kedve volt még egy pár mecsetet megtekinthetett, márcsak azért is, mert teljesen külömbözött mindenik, másodrészt pedig mert itt csak pár cipő állt küszöbönként és tárt ajtókkal kellemesen hűs levegő várta bent a látogatót vagy a fohászkodót.

Hazafele az út kettős érzéseit fokozta bennünk a távolodás, hisz egy hét után már hiányzik a kis kilencedikesnek az otthoni ágy, ugyanakkor Törökország határa már közel járt. Én szívem szerint bármikor visszamennék, és nekem csak a pozitív élmények maradtak meg ebből a Bömerocko plusz osztálykirándulásból. Köszönjük a sok türelmet a szervezéshez és a más osztályok tagjainak, hogy csatlakoztak! Remélem nem utoljára láttuk együtt Törökországot!

 bejegyezte: Mátyás-Metz Dávid
 videó: Zsebe Ákos