Amikor azon a szeptemberi oszi-órán felmerült a kérdés, hogy milyen országot céloz meg idén a X. reál csapata, az ötletek egymást követték. Álmodoztunk Franciaországról, a tengerpartról, sőt, a hegyekről is, de az egyik elképzelés mindenkit magával ragadott: Oszi azt javasolta, hogy az évvégi kirándulás helyett októberben Krakkó-Auschwitz-Birkenau útvonalon induljunk el. Az ötletet érdekesnek tartottuk, ezért a szüleinkkel is megbeszéltuk, úgyhogy október közepétől kezdődhetett az izgatott visszaszámlálás – a napok csigalassúsággal, alig-alig teltek. Azon az október 27-i, csütörtöki napon, úgy 3 óra tájt úgy éreztük: miénk a világ, hisz rövidesen indulunk!
Az utolsó bevásárlásokat és a csomagolást követően útnak is indult a BöMeRocKo vidám csapata: irány Lengyelország, ahova néhány kollégista vendég is elkisért bennünket. Hosszú és kimerítő utazás várt ránk, de a derű, a boldogság sugárzott arcainkról, hisz tudtuk: ezen a hétvégén pihenhetünk, szórakozhatunk és tán ami a legfontosabb, ismét együtt lehetünk. Mindez feledtette a mindanyiunkat hatalmába kerítő fáradtságot, nagyon vártuk már ezt a kis felszusszanást, kikapcsolódást.
Péntek délben átléptünk a lengyel határon, s turistabuszunk Birkenau fele vette az irányt. Térképekkel a kezünkben, rövid tajékoztatás után már párhuzamosan haladtunk a vonatsínekkel, amelyek egyre közelebb vezettek célunkhoz. Mintha már a levegőben érezni lehetett azt a nyomasztó hangulatot, amelyet elképzeltünk. A “halál-táborba” érkezve megvizsgáltuk a térképet, majd elindultunk.
Már az első barakkból elkomorodott arcokkal léptünk ki: a 8-10 embernek nyomorult szállást adó, kisebb facellák látványa hátborzongató volt.
Péntek délben átléptünk a lengyel határon, s turistabuszunk Birkenau fele vette az irányt. Térképekkel a kezünkben, rövid tajékoztatás után már párhuzamosan haladtunk a vonatsínekkel, amelyek egyre közelebb vezettek célunkhoz. Mintha már a levegőben érezni lehetett azt a nyomasztó hangulatot, amelyet elképzeltünk. A “halál-táborba” érkezve megvizsgáltuk a térképet, majd elindultunk.
Már az első barakkból elkomorodott arcokkal léptünk ki: a 8-10 embernek nyomorult szállást adó, kisebb facellák látványa hátborzongató volt.
Megrázó élmény volt, minden egyes barakk keserű szájízet hagyott, hisz nem igazán tudtuk felfogni, hogy mi is történt tulajdonképpen ezen a helyen. A fényképcsarnokon áthaladva kisgyerekek, fiatalok, felnőttek és öregek képei mosolyogtak ránk – tovább haladva megláthattuk, hogy mindegyikükre milyen kegyetlen sors várt. Bejárva ezt a hatalmas területet, a történelem egyik legrémisztőbb, legmegrázóbb helyét, különböző érzések kerítettek hatalmukba, kínzó kérdések kavarogtak bennünk arról, hogy igazán mi is volt itt.
Befejezvén a birkenau-i tábor látogatását Auschwitz felé kanyarodtunk annak reményben, hogy még nyitva találjuk a híres múzeumot. Szerencsénkre beengedtek, majd egy módfelett kedves idegenvezető elkalauzolt a tábor bizonyos épületeibe. Hátborzongtató dolgokat, hihetetlen adatokat mondott, s a tényeket szörnyű látványok pótolták: két tonna emberi haj, 80 ezer pár cipő, közte sokezer gyereklábbeli, protézisek, bőröndök, a legkülönbözőbb személyes tárgyak halmai tornyosultak elöttünk.
A következő épületekben az alvási, tisztálkodási (ha egyáltalán annak lehet nevezni) körülményeket rekonstruálták, majd az itt levő zsidó és más foglyok képeit tekintettük meg. Mindegyiküket megszámozták, immár nem emberek voltak, hanem csak egyszerű számok.
Nevük alatt feltüntették, hogy mennyi időt tartózkodtak a táborban: néhányuk csak pár napot, mások pár hónapot, egyesek fél évet,néhányan pár évet bírtak ki. Egyes képek fölött egy szál virág állt, jelezvén, hogy valaki felismerte elődjét – ez pedig ismét borzalmas érzést keltett bennünk. A legvégén a gázkamrát tekintettük meg. Talán ez volt a legmegrázóbb “élmény”, hisz tudtuk, hogy ember onnan élve nem került ki – mi pedig ezért is csendben, tisztelettel adózva az ott elhalálozottak emlékének, lassan végigsétáltunk a helyiségen. Ezzel véget is ért az Auschwitz-Birkenau körút, mely mindegyikünkben mély nyomot hagyott, elgondolkoztatott.
A következő épületekben az alvási, tisztálkodási (ha egyáltalán annak lehet nevezni) körülményeket rekonstruálták, majd az itt levő zsidó és más foglyok képeit tekintettük meg. Mindegyiküket megszámozták, immár nem emberek voltak, hanem csak egyszerű számok.
Nevük alatt feltüntették, hogy mennyi időt tartózkodtak a táborban: néhányuk csak pár napot, mások pár hónapot, egyesek fél évet,néhányan pár évet bírtak ki. Egyes képek fölött egy szál virág állt, jelezvén, hogy valaki felismerte elődjét – ez pedig ismét borzalmas érzést keltett bennünk. A legvégén a gázkamrát tekintettük meg. Talán ez volt a legmegrázóbb “élmény”, hisz tudtuk, hogy ember onnan élve nem került ki – mi pedig ezért is csendben, tisztelettel adózva az ott elhalálozottak emlékének, lassan végigsétáltunk a helyiségen. Ezzel véget is ért az Auschwitz-Birkenau körút, mely mindegyikünkben mély nyomot hagyott, elgondolkoztatott.
Csinos kis szállodánkba érkezve megfürödtünk, kényelembe helyeztük magunk, majd ismerkedő sétára indultunk Krakkó központjában. A nyugodt, de mégis élettel teli várost mindannyian hamar megkedveltük, és rövid időn belül tájékozódni is megtanultunk. Vacsoráztunk, sétálgattunk, majd kipihentük a három országot is érintő út fáradalmait.
Reggel csapatokra osztva indultunk el “városfelfedezésre”, de csak miután megbeszéltük az elöző nap látottakat, hangot adva érzelmeinknek, gondolatainknak. A hat fős csapatok teendő-listát kaptak, majd saját “haditerv” szerint nekivágtak.
A Posztócsarnok, a Mária-templom, a Barbakán, a Florián kapu és a Wavel kastély állt a lapon, s minden csapat meglátogatta ezen hírességeket, “bizonyítékul”csoportképek is készültek. A feladatok közt szerepelt a félig eldúdolt trombitaszó története, de egy helyi ételkülönlegesség megízlelése is.
A legérdekesebb „próba” azonban az interjú volt néhány helyi lakossal, akiket Erdélyről, az ott élő magyarokról, a magyar-lengyel viszonyról faggattunk.
Érdekes válaszokat kaptunk, de csak azoktól akikkel sikerült megértetnünk magunkat, miután páran nem tudták miről beszélünk...
Este a szállodában sakkoztunk, kockavárat építettünk, kártyáztunk, beszélgettünk, egyszóval jól éreztük magunkat. Inkább hajnalban, mint este aztán ágyba bújtunk, hisz tudtuk, hogy a Wieliczkai-sóbánya felé kora reggel indulunk.
Csapatunk a “rövid” túrát választotta, a mely „csekély” 370 lépcsővel kezdődött, s amelybe mindenki beleszédült. Kiderült, hogy 135 méter mélyen vagyunk a földfelszín alatt, a sószobroktól a bálteremig mindent megtekintettünk.
Az élményt tanusító csoportkép elkészítése után a csapat a felvonókba ült, s 45 másodperc alatt fel is ért a felszínre.
Az utolsó Zapiekankát, azaz helyi jellegzetes gyorsételt elfogyasztva buszra szálltunk és indultunk is hazafelé. Az út elején még volt kedvünk viccelődni és kacarászni, de a vége fele már egymás hegyén-hátán aludtunk. Hétfőn kora hajnalban értünk Kolozsvárra, s egyikünknek sem kellett altatódal ...
A Posztócsarnok, a Mária-templom, a Barbakán, a Florián kapu és a Wavel kastély állt a lapon, s minden csapat meglátogatta ezen hírességeket, “bizonyítékul”csoportképek is készültek. A feladatok közt szerepelt a félig eldúdolt trombitaszó története, de egy helyi ételkülönlegesség megízlelése is.
A legérdekesebb „próba” azonban az interjú volt néhány helyi lakossal, akiket Erdélyről, az ott élő magyarokról, a magyar-lengyel viszonyról faggattunk.
Érdekes válaszokat kaptunk, de csak azoktól akikkel sikerült megértetnünk magunkat, miután páran nem tudták miről beszélünk...
Három órakor a csapat a Wavel aljában, a Sárkány szobránál találkozott, kiértékeltük munkánkat, s jót derültünk a különböző válaszokon és a vicces csapatneveken. Ezután néhányan hajókáztunk a Visztulán, a többiek pedig vásárolgattak, szórakoztak.
Este a szállodában sakkoztunk, kockavárat építettünk, kártyáztunk, beszélgettünk, egyszóval jól éreztük magunkat. Inkább hajnalban, mint este aztán ágyba bújtunk, hisz tudtuk, hogy a Wieliczkai-sóbánya felé kora reggel indulunk.
Csapatunk a “rövid” túrát választotta, a mely „csekély” 370 lépcsővel kezdődött, s amelybe mindenki beleszédült. Kiderült, hogy 135 méter mélyen vagyunk a földfelszín alatt, a sószobroktól a bálteremig mindent megtekintettünk.
Az élményt tanusító csoportkép elkészítése után a csapat a felvonókba ült, s 45 másodperc alatt fel is ért a felszínre.
Az utolsó Zapiekankát, azaz helyi jellegzetes gyorsételt elfogyasztva buszra szálltunk és indultunk is hazafelé. Az út elején még volt kedvünk viccelődni és kacarászni, de a vége fele már egymás hegyén-hátán aludtunk. Hétfőn kora hajnalban értünk Kolozsvárra, s egyikünknek sem kellett altatódal ...
Fáradtan tértünk haza a lengyelországi kirándulásról, de úgy gondoljuk, hogy megérte egy fél napot oda és vissza utazni: amit ott láttunk, életreszóló élmény és lecke is egyben. Hiába mesélnek: amíg az ember nem saját szemével látja, nehezen foghatja fel az ilyen súlyos dolgokat. Krakkó pedig egy olyan hely, ahova szívesen visszatérnénk, mert megszerettük a várost. Beszéltük is, hogy bizony meg tudnánk szokni az ottani életet, a hangulatot, no meg a zlotyit, azaz a lengyel pénznemet is!
Köszönet szüleinknek, az Oszinak, az utazási irodának és sofőrjeinknek, akik lehetővé tették ezt a szép lengyelországi kalandot. Reméljük, hogy minél hamarabb sikerül egy újjal bővítenünk a meglátogatott helyek névsorát ... De addig is mindenkinek ajánljuk: hacsak tehetik, látogassanak el ezekre a helyekre. A történelmi lecke ugyanis fontos, ugyanakkor hasznos is ...
Turós-Jakab Anita-Orsolya