2011. november 13., vasárnap

Találkozásunk a Holokauszt borzalmaival és a vidám Krakkóval

Amikor azon a szeptemberi oszi-órán felmerült a kérdés, hogy milyen országot céloz meg idén a X. reál csapata, az ötletek egymást követték. Álmodoztunk Franciaországról, a tengerpartról, sőt, a hegyekről is, de az egyik elképzelés mindenkit magával ragadott: Oszi azt javasolta, hogy az évvégi kirándulás helyett októberben Krakkó-Auschwitz-Birkenau útvonalon induljunk el. Az ötletet érdekesnek tartottuk, ezért a szüleinkkel is megbeszéltuk, úgyhogy október közepétől kezdődhetett az izgatott visszaszámlálás – a napok csigalassúsággal, alig-alig teltek. Azon az október 27-i, csütörtöki napon, úgy 3 óra tájt úgy éreztük: miénk a világ, hisz rövidesen indulunk!
Az utolsó bevásárlásokat és a csomagolást követően útnak is indult a BöMeRocKo vidám csapata: irány Lengyelország, ahova néhány kollégista vendég is elkisért bennünket. Hosszú és kimerítő utazás várt ránk, de a derű, a boldogság sugárzott arcainkról, hisz tudtuk: ezen a hétvégén pihenhetünk, szórakozhatunk és tán ami a legfontosabb, ismét együtt lehetünk. Mindez feledtette a mindanyiunkat hatalmába kerítő fáradtságot, nagyon vártuk már ezt a kis felszusszanást, kikapcsolódást.



Péntek délben átléptünk a lengyel határon, s turistabuszunk Birkenau fele vette az irányt. Térképekkel a kezünkben, rövid tajékoztatás után már párhuzamosan haladtunk a vonatsínekkel, amelyek egyre közelebb vezettek célunkhoz. Mintha már a levegőben érezni lehetett azt a nyomasztó hangulatot, amelyet elképzeltünk. A “halál-táborba” érkezve megvizsgáltuk a térképet, majd elindultunk.
 Már az első barakkból elkomorodott arcokkal léptünk ki: a 8-10 embernek nyomorult szállást adó, kisebb facellák látványa hátborzongató volt.


Megrázó élmény volt, minden egyes barakk keserű szájízet hagyott, hisz nem igazán tudtuk felfogni, hogy mi is történt tulajdonképpen ezen a helyen. A fényképcsarnokon áthaladva kisgyerekek, fiatalok, felnőttek és öregek képei mosolyogtak ránk – tovább haladva megláthattuk, hogy mindegyikükre milyen kegyetlen sors várt. Bejárva ezt a hatalmas területet, a történelem egyik legrémisztőbb, legmegrázóbb helyét, különböző érzések kerítettek hatalmukba, kínzó kérdések kavarogtak bennünk arról, hogy igazán mi is volt itt.
Befejezvén a birkenau-i tábor látogatását Auschwitz felé kanyarodtunk annak reményben, hogy még nyitva találjuk a híres múzeumot. Szerencsénkre beengedtek, majd egy módfelett kedves idegenvezető elkalauzolt a tábor bizonyos épületeibe. Hátborzongtató dolgokat, hihetetlen adatokat mondott, s a tényeket szörnyű látványok pótolták: két tonna emberi haj, 80 ezer pár cipő, közte sokezer gyereklábbeli, protézisek, bőröndök, a legkülönbözőbb személyes tárgyak halmai tornyosultak elöttünk. 


A következő épületekben az alvási, tisztálkodási (ha egyáltalán annak lehet nevezni) körülményeket rekonstruálták, majd az itt levő zsidó és más foglyok képeit tekintettük meg. Mindegyiküket megszámozták, immár nem emberek voltak, hanem csak egyszerű számok. 

Nevük alatt feltüntették, hogy mennyi időt tartózkodtak a táborban: néhányuk csak pár napot, mások pár hónapot, egyesek fél évet,néhányan pár évet bírtak ki. Egyes képek fölött egy szál virág állt, jelezvén, hogy valaki felismerte elődjét – ez pedig ismét borzalmas érzést keltett bennünk. A legvégén a gázkamrát tekintettük meg. Talán ez volt a legmegrázóbb “élmény”, hisz tudtuk, hogy ember onnan élve nem került ki – mi pedig ezért is csendben, tisztelettel adózva az ott elhalálozottak emlékének, lassan végigsétáltunk a helyiségen. Ezzel véget is ért az Auschwitz-Birkenau körút, mely mindegyikünkben mély nyomot hagyott, elgondolkoztatott. 
Csinos kis szállodánkba érkezve megfürödtünk, kényelembe helyeztük magunk, majd ismerkedő sétára indultunk Krakkó központjában. A nyugodt, de mégis élettel teli várost mindannyian hamar megkedveltük, és rövid időn belül tájékozódni is megtanultunk. Vacsoráztunk, sétálgattunk, majd kipihentük a három országot is érintő út fáradalmait.













Reggel csapatokra osztva indultunk el “városfelfedezésre”, de csak miután megbeszéltük az elöző nap látottakat, hangot adva érzelmeinknek, gondolatainknak. A hat fős csapatok teendő-listát kaptak, majd saját “haditerv” szerint nekivágtak. 



 A Posztócsarnok, a Mária-templom, a Barbakán, a Florián kapu és a Wavel kastély állt a lapon, s minden csapat meglátogatta ezen hírességeket, “bizonyítékul”csoportképek is készültek. A feladatok közt szerepelt a félig eldúdolt trombitaszó története, de egy helyi ételkülönlegesség megízlelése is.


 A legérdekesebb „próba” azonban az interjú volt néhány helyi lakossal, akiket Erdélyről, az ott élő magyarokról, a magyar-lengyel viszonyról faggattunk.
 Érdekes válaszokat kaptunk, de csak azoktól akikkel sikerült megértetnünk magunkat, miután páran nem tudták miről beszélünk...

 Három órakor a csapat a Wavel aljában, a Sárkány szobránál találkozott, kiértékeltük munkánkat, s jót derültünk a különböző válaszokon és a vicces csapatneveken. Ezután néhányan hajókáztunk a Visztulán, a többiek pedig vásárolgattak, szórakoztak.












Este a szállodában sakkoztunk, kockavárat építettünk, kártyáztunk, beszélgettünk, egyszóval jól éreztük magunkat. Inkább hajnalban, mint este aztán ágyba bújtunk, hisz tudtuk, hogy a Wieliczkai-sóbánya felé kora reggel indulunk.




 Csapatunk a “rövid” túrát választotta, a mely „csekély” 370 lépcsővel kezdődött, s amelybe mindenki beleszédült. Kiderült, hogy 135 méter mélyen vagyunk a földfelszín alatt, a sószobroktól a bálteremig mindent megtekintettünk.





























Az élményt tanusító csoportkép elkészítése után a csapat a felvonókba ült, s 45 másodperc alatt fel is ért a felszínre.
 Az utolsó Zapiekankát, azaz helyi jellegzetes gyorsételt elfogyasztva buszra szálltunk és indultunk is hazafelé. Az út elején még volt kedvünk viccelődni és kacarászni, de a vége fele már egymás hegyén-hátán aludtunk. Hétfőn kora hajnalban értünk Kolozsvárra, s egyikünknek sem kellett altatódal ...
Fáradtan tértünk haza a lengyelországi kirándulásról, de úgy gondoljuk, hogy megérte egy fél napot oda és vissza utazni: amit ott láttunk, életreszóló élmény és lecke is egyben. Hiába mesélnek: amíg az ember nem saját szemével látja, nehezen foghatja fel az ilyen súlyos dolgokat. Krakkó pedig egy olyan hely, ahova szívesen visszatérnénk, mert megszerettük a várost. Beszéltük is, hogy bizony meg tudnánk szokni az ottani életet, a hangulatot, no meg a zlotyit, azaz a lengyel pénznemet is!
Köszönet szüleinknek, az Oszinak, az utazási irodának és sofőrjeinknek, akik lehetővé tették ezt a szép lengyelországi kalandot. Reméljük, hogy minél hamarabb sikerül egy újjal bővítenünk a meglátogatott helyek névsorát ... De addig is  mindenkinek ajánljuk: hacsak tehetik, látogassanak el ezekre a helyekre. A történelmi lecke ugyanis fontos, ugyanakkor hasznos is ...
Turós-Jakab Anita-Orsolya




2011. október 8., szombat

Botanikus kerti fényképezkedés


The straight story

A Bömerocko társasága újból összegyűlt egy szalmakrumpli fest-re és megnéztünk egy értékes filmet :)!



The Straight Story
Egy egyszerű történet, egy egyszerű öregemberről, aki egy fűnyírón megy el beteg testvéréhez. Neve Alvin Straight. Alvin egy elöregedett amerikai férfi,  aki szellemi fogyatékos lányával él.
Gyönyörűen kezdődik a történet, egy lágy zenei aláfestéssel a csillagos égtől áttér a kis városkára melyben Alvin lakik, és röviden bemutatja a várost… az első percek után már érezhető, hogy mély film következik.
Az öregség nem kíméli Mr. Straight-et: botokkal jár, haja ritka és fehér mind a hó, de az arca az mindent elárul, ráncos sápadtságán át látszik a bölcsesség, a boldogság, de egyaránt a fájdalom is, és kékes-szürke szemein a hártyaréteg, mely látását gyengíti. Igen, szeme árnyékolt és nem tiszta a látása de a szívével tisztán lát, és ezt be is bizonyítja majd.
Egy este értesítik telefonon, hogy testvére agyvérzést kapott és kórházba utalták. Egy évtizede nem beszéltek egymással egy vita miatt. Alvin elkezd bevásárolni útjára, előkészíti kis fűnyíróját, elbúcsúzik lányától és elindul. Az út, a motor zúgása, a mosoly az arcán, felvételek és újra a zene... Saját kis lassú iramjával meg van elégedve és látszik szelíd arcán a remény, a remény, hogy tesvére még él s hogy ő így fog eljutni hozzá!
Útja során megtanít egy terhes kamaszlányt arra, hogy mi is a család, és mennyire fontos érték a családi szeretet. Aztán útközben fiatal biciklitúrásoknak próbálja magyarázni azt, hogy milyen is az öregség. Majd egy stresszes amerikai nővel találkozik, aki hetente elüt egy őzikét, és ezért már idegileg tönkre van menve…
Ismét a gyönyörű zene és felvételek, bekövetkezik aztán a  halálfélelem pillanata amikor fűnyírója elszabadul az irányítás alól, felgyorsul és ilyenkor az ember lélegzet nélkül ül és retteg, hogy mi fog történni…
Megható pillanat, amikor egy öreggel elbeszélget arról, hogy a második világhéborúban mennyi borzalmas dolgot vészeltek át, melyekbe sosem tudtak beletörődni.
Keskeny földút vezet testvére házához, háza előtt megáll és nevét kiáltja de válasz nem érkezik… ugyan annyira megvagyunk mi is ijedve ahogyan Alvin. Végül kicammog egy járókával Lyle, a testvére, és szótlanul, könnyes szemekkel nézik egymást. Egymást értve felnéznek az égre, ahogyan kiskorukban szokták…, majd újból a dal és a csillagos ég.
A film egyszerűsége miatt ennyire szép és megható. Egy támasznak vélem a filmet mert bármilyen gond nyomná szíved ránézel az öreg arcára, hallgatod a dallamokat és ámulva nézed a csillagos képet, és érzed, hogy minden rendben lesz.

Simon Csaba

Csúcsai kirándulás





   A csúcsai kirándulásunk… mit is mondhatunk róla? Egy hónapig „szerveztük”, mielőtt közbelépett volna az osztalyfőnök, és megszervezte az egészet, egy hét alatt.
   Az egész hirtelen történt, egy utolsó, iskola elötti kiruccanásnak szánva.
Nem tudtuk, hogy ez az egész megfog-e egyeltalán valósulni, de összeszedtük magunkat és csomagjainkat, majd elindultunk Csucsára.
   Örvendező hangulattal mentünk, alig vártunk, hogy találkozzunk, azonban amikor odaértünk és megláttuk, hogy hogyan kell táborozó helyünkre eljussunk, kicsit elkeseredtünk... Jobban mondva, elcsodálkoztunk. Először megálltunk az út szélén és a vonatsín alatt mentünk át, ezután amit láttunk azt csodálhattuk 3 nap és 3 éjszaka. Nem mertünk hinni szemeinknek. Egy FOLYÓ... 6 méter széles es ... hát... most nem tudom milyen hosszú, de nagyon veszélyesnek tűnt átkelni rajta, márpedig a táborhely a túlsó parton volt.
   Természetesen elkezdtünk gondolkodni, hogyan juthatunk át szárazon. Ez végül úgy történt, hogy holdfény alatt még mindig egyensúlyoztunk az üsttel a hullámokon és 3 táska jutott csomaghordókként, így cipelkedtünk át nagy nehezen.
   Persze az alvásért és a tájért megérte. Közben a sátrak is felhúzták magukat és a sajtos bundáskenyér megsütötte magát. Körbeültünk a tábortűz körül és elképzelhetetlenül jó kedvvel örvendeztünk egymásnak. Vicceket mondtunk, meséket meséltünk, játékokat játszodtunk... Beszélgettünk míg teljesen ki nem merültünk. Ekkor lefeküdtünk, a csillagos ég alatt összebújtunk, hogy a hóhiánytól megvédjük egymást, és hosszú dumák félbeszakadásával végül elaludtunk.
   Másnap reggel kifáradtan vagy kipihenten ébredtünk, annak függvényében, hogy ki mennyit aludt, avagy ki mennyit nem beszélgetett. Tea várt ránk és az ÜBER-Bömerocko rántotta sütése és evése.
   Ezután betettük az innivalókat a "hűtőbe" (a patakba), majd ki-ki elkezdte a gát építést vagy a horgászást. Sajnos aznap csak kis halak úsztak arra, de azokból volt, szép számmal. A gátépítés igazi teambuilding volt, s végül fel is építettük estére. Reggelre elvitte a víz, s amit felépítettünk reggel, leomlott estére, de a sok munka eredménye végül fáin kis gát lett, melynek köszönhetően a felgyűlt vízben fürödhettünk napközben.
A gát építés után az 5 csillagos szállodában felszolgáltnál ezerszer jobb rántott sajtot ettünk. Ezután egyesek folytatták a megszakított pihenést, mások kipihenték a gátépítés fáradalmait, és voltak olyanok akik meglátogattak. Minket- és Csucsa városát.
   Este favágókat megszégyenítő módon hoztunk és vágtunk tüzifát. Mire besőtétedett, a tűz melett további viccek után elkezdtünk maffiázni, ezalatt elkészült a finom sajtos-muzsdélyos-paradicsomos-kolbászos szalmakrumpli, amit az Oszi sütött nekünk. Megpróbáltunk egy kis rendet teremteni, melyet reggel folytattunk. Másnap esőben, kutyafuttában összepakoltunk, majd áthordtuk mindent a csúszos, esőtől megáradt Sebes-Kőrősön. Mire átvittünk mindent, egész szép idő lett . Ezután elköszöntünk egymástól és vártuk, hogy kezdődjön az iskola.

Írta: Szász Imre és Vitus Sándor Norbert.

2011. szeptember 3., szombat

Bömerocko egy éves


    A kalendáriumot nézzük, már csak pár nap van hátra és kezdődik az új tanév. Belépünk a mókuskerékbe és nekivágunk egy újabb kihívásokkal, megpróbáltatásokkal és remélhetőleg pozitív élményekkel teli évnek. Most már más szemszögből közelítjük meg a dolgokat, eltelt egy év, a kis kilencedikesek címet átadjuk a nálunk egy évvel kissebbeknek. Az  egy év amit együtt töltöttünk egy lépcsőfok volt amit megmásztunk, nem volt könnyű, de sikerült.  Ez az epizód az életünkből tele volt  szép pillanatokkal, küzdelemmel, matekkel, infóval, baráti mosolyokkal, alagsorral. A közösség  a nehézségek és az eggyütt töltött élmények által összekovácsolódott.
   Időrendi sorrendbe felsorolnék pár fontosabb eseményt amin idén együtt résztvettünk:
A legelső torockói osztálykirándulás amit az oszink szervezett évnyitó előtt, hogy megismerhessük egymást.


Ezt követte a dévai kirándulás ahol a velünk párhuzamos humán osztállyal voltunk.
Tizenkettedikesek által szervezett gólyabálra való készülés illetve részvétel.
 A kollégium napokon megnyertük a lepkevadászat II. díját.

Félixi kirándulás ahol kipihenhettük az első félév fáradalmait.
Muzsdéjos szalmakrumpli kajálás illetve Megamind film megnézése az oszinál.

A farsangi ünnepségen való megjelenés egy egyéni színdarabbal amit másodjára is előadtunk a tavaszi bálon.

A.P.  Csehov Ványa bácsi színdarab megtekintése.
Spagettis filmnézés az oszinál, ahol a Veres patakról néztünk meg egy dokfilmet.
És végül a sok fáradozás után a megérdemelt törökországi kirándulás.
Mit jelentett nekünk ez az egy év? Sokat. Egy ajtót az új fele. Új barátok, új otthon, új közösség, új iskola új élmények, események, megpróbáltatások.





Vissza emlékszem az első osztálykirándulásra ahol az oszink egyik este a földre letett egy pár tárgyat
 
Akkor még nem volt elég tiszta az, hogy miért ezek szimbólikus jelentése jelenti mindazt amit nyújt nekünk ez a négy év, illetve azt amire szükségünk van, hogy megállhassuk a helyünket a jövőben. Ying és Yang, a citrom, Allah szeme, gyertya, telefon, fizika képlet, üres CD, elem, géz és sok más tárgy aminek jelentése most már tiszta, jelen volt velünk ebben az évben, és velünk lesz az elkövetkezendőkben is.
     Annak ellenére, hogy a X. osztályt kisebb létszámmal kezdjük, mivel négy osztálytársunk elment, bízunk abban, hogy a következő évben nem kell többé elbúcsúzzunk senkitől, ugyanakkor Timi, Hedi, Zsuzsa, Boti és Matyi, reméljük, hogy minden jól fog nektek alakulni a jövőben és ezt a kis időt amit velünk töltöttetek mint Bömerocko közösség tagjai nem fogjátok elfelejteni soha
     Szeptember már itt van, a vakáció minden pillanatát igyekeztük kihasználni, próbáltunk minnél többet pihenni, szórakozni, hogy teljes erőnkkel nekivághassunk az új tanévnek, ami reméljük legalább ilyen élményteljesnek igérkezik mint amilyen a IX. osztály volt.


Harmath Zsófia