Csütörtök volt. Pár nappal azelőtt az Oszi közölte velünk, hogy egy különleges előadás résztvevői leszünk. A különleges szó hallatán gondolkodni kezdtünk, vajon mi is lesz ez ... hmm ... majd meglátjuk. Csak annyit tudtunk, hogy egy nagyon tehetséges, nagyváradi színész mutatványát fogjuk végignézni... Így hát egy kiadós zeneóra helyett egy órakor beültünk osztálytermünkbe, mely egy picit népesebb lett, mivel pár „vendégünk” is érkezett, vagyis egy pár tizenegyedikes és egy pár tizenkettedikes is “gólya“ lett, mivel az alagsorba költözött. Az Oszi felolvasta a “játékszabályokat“: az osztály passzívan viszonyul Klamm német tanárúr órájához, mivel az illetőt tartják hibásnak osztálytársnőjük, Petra haláláért (aki felakasztotta magát amiatt, hogy nem érettségizhetett). Levelet is írtak, melyben ezeket a gondolatokat megfogalmazták. Ezek hallatán egymásra néztünk, továbbra sem értettük, hogy miről is van itt szó, de igyekeztünk ezt leplezni ... Pár másodperc után bejött a tanár. Senki sem állt fel, nem is köszönt, csak “bámult“ és várta a folytatást... 
Elkezdődött az óra. Klamm tanár úr Goethe Faust-ját hozta be, arról kezdett beszélni. Az osztályban síri csend volt, mindenki figyelt, még nem tudtuk pontosan, hogy mi is történik, most mit kellene csinálni, de biztosak voltunk, hogy majd “beugrik”... Lassan-lassan belejöttünk, ez persze a profi előadónak köszönhető. Órája nem hasonlított a megszokottakhoz, ő más céllal jött be osztályunkba, azzal, hogy egy olyan helyzetet tárjon elénk, amely “reálos agykerekeinket” még jobban megmozgatná és emberként is faragna. Manapság már ilyen történeteket, mint például a Petra esete is, a hírekben, 2-3 perces, száraz beszámolóban hallunk. Igazán nem is nagyon figyelünk, mert “minket ez nem érint”. Ha valami nem velünk történik meg, akkor “kit érdekel, hogy más mit csinál? “Eme önző gondolkodásmód “bűnösségéről” is próbált meggyőzni az előadás, arra próbált rávezetni, hogy jobban figyeljünk egymásra, ne sajnáljuk az időt és az energiát semmi olyantól ami jót tehet a másiknak. Aki könnyen meglehet hogy nagy bajban van, válságban és éppen a mi odafigyelésünk tántorítja el legtöbbször végzetes szándékától.
Másrészt az óra alatt az érzelmek tranzitivitására is fény derült, a tanár pillanatokon belül a lelkiismeretfurdalásra váltotta az addig kemény hangnemet. Eleinte az osztályt próbálta vádolni, kihangsúlyozni, hogy neki semmi köze Petra halálához, viszont időközben némi lelkismeretfurdalás, megbánás, kérdőjelezés vált érezhetővé hangjában. Az előadásra figyelve minket is áthatottak ezek az érzések. Beleképzeltük magunkat abba a helyzetbe, fontossá vált, hogy képesek voltunk más szemszögből tekinteni az esetre. Sokan mélyen magunkba néztünk, és megérett bennünk a gondolat, hogy egy ilyen eset sokoldalú, és nem annyira egyszerűen kezelhető, nincs ezért egy ismert “ bűnös”, egy ilyen helyzetet több tényező befolyásol. Ezenkívül, ha a kört leszűkítjük, és csak az iskola, a tanár-diák kapcsolat szempontját vesszük figyelembe, ez az előadás egy ”kemény ” figyelmezetés volt, mivel olyan dolgokra jöhettünk rá, amelyeket eddig könnyelműen elhanyagoltunk. Tanulságokat, következtetéseket vonhattunk le, melyek életreszólóak, sokkal emberibben gondolkodhatunk és viselkedhetünk. Rájöttünk arra, hogy a legegyszerűbb másra „kenni” a hibát, de ez valójában az egyik leghelytelenebb gondolkodásmód – s ezt az előadás nagyon érezhetően kiemelte, gyakorlatilag erről szólt.
Az előadás mélyen megdöbbentett. A művész éreztetni próbálta velünk egy ilyen helyzet súlyosságát, megpróbálta ránk adni azokat a ruhákat, melyeket egy ilyen esetben hordanunk kellene. Előadása különböző érzéseket váltott ki belőlünk, monológja olyan tényeket, oldalakat világított meg, melyek rég, vagy talán soha sem kerültek ennyire rivaldafénybe.
Bár néhányan csak a jó vicceit, poénjait jegyezték meg, az osztály nagyrészének egy tanulságos óra volt, és bizonyára megismételnénk az élményt...
Turós Anita
